Szeptember utolsó hetét írjuk. A bölcsikben, ovikban ez a beszoktatás ideje és nincs ez nálunk sem másképp a Grübedliben. Játszócsoportunkban ugyan folyamatos a beszoktatás, de szeptember elején mindig újjá alakul a csoport, hiszen a „nagy gyerekeink” már óvodába illetve néhányan egész napos bölcsibe járnak.
A beszoktatás kérdése megkerülhetetlenül felmerül a Grübedliben legalább kétszer, a hozzánk járó anyukák körében. Első ízben akkor, amikor eljönnek hozzánk és szeretnék a játszócsoportunkba beszoktatni a gyermeküket. Másodszor pedig akkor, amikor 1-2 év nálunk töltött Grübedlis év után óvodába, esetleg bölcsibe készülnek. Sokan azzal a határozott célkitűzéssel érkeznek, hogy a leválást nálunk szeretnék megkezdeni, mert a bölcsiben, oviban kevésnek érzik rá az időt.
A Grübedlis beszoktatásról és játszócsoportunk működéséről ITT olvashatsz tovább.
Ebben a cikkben azonban inkább arra kérdésre szeretnék választ adni, hogy mitől is olyan ijesztő a beszoktatás az anyukák számára?
Tényleg olyan nagy dolog ez vagy csak túl aggodalmasak vagyunk? Mi történik, amikor egy gyermek bölcsibe, oviba megy?
Miről és kiről is szól ez valójában?
A beszoktatás kérdését körbelengi az aggodalom és bizonytalanság légköre, illetve valami megmagyarázhatatlan furcsa, de nehéz érzés az anyukák szívében, amelyet sokszor nem is lehet nevén nevezni, de szeretne mindenki tőle hamar szabadulni. A felmerülő kérdések sora pedig:
- Mennyi ideig fog tartani?
- Meg lehet-e úszni sírás és „hiszti” nélkül?
- Honnan tudom, hogy a gyermek készen áll rá?
- Hogyan készítsem fel?
- Tudok-e segíteni Neki?
A kérdések zöme a gyerekről szól. Őt szoktatjuk be az új helyre, az ő nehézségeit szeretnénk könnyíteni. A rossz érzéseket pedig általában annak tulajdonítjuk, hogy kiszolgáltatva érezzük magunkat, hiszen ez egy „szükséges rossz”, amin túl kell esni és szeretnénk, ha gyermekünk minél kevesebb sírással és szomorkodással túlesne ezen a dolgon. Azt a kérdést, azonban nagyon ritkán tesszük fel magunknak, hogy túl a gyermekünk sírása és szomorúsága feletti aggodalmunkon, Bennünk még milyen rossz, nehéz érzések munkálnak? Mert sokszor előfordul, hogy a gyerkőc igen jól, sőt az vártnál jobban veszi az akadályokat az új helyzetben, a mi szomorúságunk, sírhatnékunk, azonban mégsem múlik. A gyermekünk jól-léte feletti aggodalom, annyira elfoglal minket, hogy nem marad energia, azokra a furcsa, megbúvó, apránként szurkáló kis gonosz felvillanásokra, amelyek felhőt vonnak a beszoktatás egyébként napsütötte egére.
A beszoktatás nem(csak) a gyerekről szól. Oldás és Kötés
A bölcsi vagy ovikezdés és a beszoktatás folyamata az anya-gyermek kapcsolat átalakulásáról szól. Ezért, amikor erről beszélünk, akkor a kapcsolatban szereplő mindkét félről szó kell, hogy essék és a beszoktatás sikeréhez mindkét fél hozzájárul.
Ez azt jelenti, hogy mind a gyereknek mind az anyának készen kell állnia arra, hogy a közöttük eddig meglévő kapcsolatot átalakítsák, megváltoztassák, azt ezentúl más minőségben működtessék. Az, hogy erre mennyire állnak készen, az eddig köztük meglévő kapcsolaton múlik.
Természetesen itt nagyon meghatározó , hogy a gyermeket milyen életkorban és hova szoktatjuk. Azonban egy nagy általánosság erre a helyzetre is megfogalmazható. Az a gyermek, amelyik megfelelő módon kötődik az édesanyjához, érzelmi biztonságban növekedett eddig, az nyitott lesz az új helyzetre és miután jó hangos sírással kifejezi nemtetszését az elválás során, utána megfelelően fog tudni kötődni a gondozójához, óvónénihez, majd később a társaihoz is.
Arról, hogy gyermekünk készen áll arra, hogy közösségbe menjen, általában könnyebb meggyőződnünk, mint arról, hogy MI anyák készen állunk-e erre. Ez nem is olyan egyszerű kérdés, mint első hallásra tűnik. Ebben a helyzetben ugyanis egymásnak ellentmondó érzések hadával kell megküzdenünk, illetve racionális agyunkat és érző szívünket kell összehangolni.
Racionális érvek garmadát tudjuk sorolni:
- a gyermek fejlődése szempontjából szükséges
- szükség van két keresetre, luxus tovább itthon maradnom.
- most ajánlottak egy jó lehetőséget, később nem lesz alkalmam ilyen jót találni
- a körülöttem élők – férjem, anyám, anyósom, stb – szerint ideje lenne már közösségbe adni
Halljuk mit súg a szív:
- tényleg jól jönne már egy kis szabadidő
- jó lesz újra csinos ruhákban járni és felnőtt emberek között lenni
- milyen anya vagyok, hogy máris be akarom adni!
- biztos, hogy készen áll rá a gyermekem? megállja a helyét a közösségben?
- mennyi időt tudunk ezután együtt tölteni a gyerekemmel?
- fontos leszek még neki?
- mi lesz, ha beteg lesz? ki fog vigyázni rá? elengednek majd a munkahelyemről?
- BIZTOS, HOGY EZT AKAROM?
A felsorolás tetszés szerint kiegészíthető. Nem állítom, hogy minden anyuka minden fent megfogalmazott gondolattal és érzéssel találkozott, de az jellemző a beszoktatás időszakára hogy egymásnak ellentmondó érzések között kell lavírozni. Ez nem is olyan meglepő, hiszen ez a család életében és az anya-gyermek kapcsolatban egy szakasznak a lezárását és egy új szakaszba való belépését jelenti.
Ez azt jelenti, hogy ezentúl semmi sem lesz olyan, mint eddig volt. Más lesz az időbeosztás, más feladatok hárulnak anyára, apára. Máskor és máshogyan lehet együtt tölteni az időt a gyermekünkkel.Változás. Lezárása valaminek, ami elmúlt és egy újnak megnyitása. Egy lépéssel hátrébb kell lépnünk a gyermekünktől.
Azaz készen kell állnunk arra, hogy elengedjük őt. Amikor elválunk, leválunk a gyermekünktől, akkor mi anyák is átéljük a szeparációval járó szorongást. Hiszen nem csak a gyermek életében volt természetes,m hogy a nap 24 órájában együtt voltunk, hanem a miénkben is. Még akkor is, ha ezekből az órákból néhányszor szívesen átadtunk volna valaki másnak.Mi mindennel kell megküzdenünk, hogy készen álljunk a leválásra?
Nehéz anyai érzések az aggodalmon túl
Az első és talán legnehezebb érzés ebben az időszakban az a veszteségé, a gyászé. Ez különösen akkor jelentkezik, amikor a gyerek bölcsibe, óvodába lépésével egy időben az édesanya is dolgozni kezd. Az ellentmondás, az ambivalencia itt is megjelenik, hiszen örülünk, hogy már olyan nagy és ügyes, hogy megállja a helyét az új környezetben. Nekünk is jó, hogy végre kicsit mással is foglalkozhatunk, ugyanakkor szembesülünk azzal, hogy „elröppent” ez a pár év és végérvényesen megváltozik ezentúl az életünk. Ebből táplálkozhat másik rossz érzésünk a félelem: vajon megváltozik-e a kapcsolatom a gyerekemmel? Fog-e ugyanúgy szeretni? Szüksége lesz-e még ugyanúgy rám? Fogják-e őt úgy szeretni a gondozói, ahogyan én? Talál-e barátokat vagy magányos lesz? azaz kibírja-e a kapcsolatunk ezt a változást? Feltöltöttem-e őt annyira, hogy készen álljon erre? Kicsit olyan ez a váltás, mintha az eddigi kapcsolatunk a gyermekkel, az eddigi szülői tevékenységünk kerülne terheléspróba alá. A gondozókkal kapcsolatban a legnehezebb érzés a bizalmatlanság-bizalom kérdésköre, hiszen most egy vadidegen emberben kell megbíznom és elhinnem, hogy a lehető legjobb kezekbe teszem le a gyermekem.
A gyermekem jól-léte eddig rajtam múlott, az én – és persze a közvetlen család – felelősségem volt és most ezen a felelősségemen osztoznom kell egy idegen emberrel. Amire a legjobban vágyunk ilyenkor, hogy a gondozó, óvónő szeresse gyermekünket úgy, ahogy mi, miközben tudjuk, hogy ez lehetetlen. Mindezt persze azért, hogy a gyerekünknek minél könnyebb legyen. Ugyanakkor, ha belegondolunk a gyereknek nincs szüksége egy másik anyukára, hiszen mi nem meghalunk, csak máshogy fogunk kapcsolódni egymáshoz ezután. De a kapcsolatunk mélysége és intimitása nem kell, hogy megváltozzon. Pusztán más szokásokat, rítusokat, és szertartásokat kell kialakítanunk és erre időt és energiát kell majd szánnunk.
Ezekre az érzésekre nem igazán szoktunk felkészülni, vagy nem mindegyikre. Talán a felszín alatt valahol tudattalanul sejtjük őket, ezért is övezi olyan izgalom a beszoktatást, bölcsi és ovikezdést. Ezért szeretnénk minél rövidebb idő alatt „megúszni”. Az első pár évben annyira a gyermekünk körül forog szinte minden gondolatunk, érzésünk, tettünk, hogy elfelejtjük, nem csak ő fejlődik, hanem mi is. A fejlődést pedig nem adják ingyen. Feszültséggel, erőfeszítéssel és munkával jár.
Akkor mégis hogyan lehet könnyebb ez az időszak?
Felkészülni egy várható nehézségre már mindig fél siker. Pusztán annak tudatosítása, hogy a ránk váró feladat nem csak a gyermekünk miatti aggódás, hanem a bennünk zajló nehéz és egymásnak ellentmondó érzések miatt is nehéz lesz, már segíthet.
Az ideális az lenne, ha a felkészülés során nem csak gyermekünket készítenénk fel, hanem magunkat is. Vizsgáljuk meg érzéseinket, akár vessük papírra őket minősítés nélkül. Ne feledjük Ranschburg Jenő szerint: A gyermek beilleszkedése az óvodába, a szeparációs szorongás feloldódása az anyai belenyugvásnak és elengedésnek a függvénye.
Akkor adjuk közösségbe gyermekünket, amikor erre mi önszántunkból – nem a férjünk, anyósunk, szomszéd néni javaslata szerint- készen állunk már. Illetve mire közösségbe kell adnunk, álljunk készen. Ehhez, ha szükséges vegyük igénybe szakember – mentálhigiénés szakember, pszichológus vagy csoport- segítségét. Ha valamiért különösen nehéznek érezzük a leválást, akkor mindenképpen. Nem az a bölcs, aki mindent megold egyedül, hanem aki felismeri, hogy mikor kell segítséget kérni.
Keressünk olyan megoldást, amelyet a leginkább megfelelőnek érzünk a gyermekünknek és magunknak. Családi bölcsi, családi napközi, csak délelőtti felügyelet, stb. Ma már sok alternatív napközbeni megoldás létezik, amelyek mellett akár dolgozni is lehet. Lehet akár fokozatosan növelni is az időt, amíg távol vagyunk egymástól. A Grübedlis játszócsoportot pont ezért hoztuk létre, jó gyakorló terep, a leváláshoz. Sőt Hello ovi! Hello melo! néven általában tavasszal szervezünk is ovira hangoló programot anyukáknak. A leválás témájáról a Grübedli Mama klubban is is tudunk beszélgetni.Ha pedig végképp bizonytalan vagy szívesen segítünk egyéni beszélgetés keretében is Szülői konzultációval.
Miért is jó Neki, ha időben elengedem?
A végére talán még egy fontos gondolat, amely segít. Egy gyermeknek bármilyen jó – remélhetően elég jó – anyukája is van, egy idő után szüksége van másféle kapcsolatokra is. Minden egyes új kapcsolatban a gondozónő, óvónő, tanítónéni, stb… személyéről más-más anyuka szoftvert tölt le. Megtanulhat olyan dolgokat, amelyeket tőlünk nem. Ahhoz, hogy majd boldog párkapcsolatban éjen kellő távolságba kell kerülnie tőlünk szép fokozatosan. Nincs is ez másként tulajdonképpen azóta, hogy megfogant. Először a hasunkban növekszik, aztán visszavonhatatlanul eljön az idő, amikor meg kell születnie és a hasunkon kívül kell megállnia helyét. Persze még szoros ölelésben és saját testünkkel táplálva. Aztán ahogy kibújnak a fogacskák növekedni kezd és már nem önmagunkkal tápláljuk, hiszen egyedül is tud enni. Így van ez a mozgással is. Az első év végére már akár el is tud lépegetni előlünk. Függetlenedik, leválik, önállósodik, hogy majd nélkülünk – de a mi szeretetünket, gondoskodásunkat magába építve – képes legyen egy tőlünk független, önálló életre. A beszoktatás, bölcsi, de főleg az ovi kezdés egy fontos állomás a gyermekünkkel való kapcsolatunkban, amely a gyermek fejlődésével folyamatosan változik, változásra és fejlődésre kényszerítve minket anyákat, szülőket.
Az a kapcsolat, amely minket gyermekünkkel összeköt egész életében fontos és meghatározó lesz számára, ezért megéri megdolgoznunk érte!
Amennyiben hasznos dolgokat olvastál, kérlek oszd meg azokkal, akiknek szintén jól jöhet! Köszönöm!
Solymosiné Hoós Gabriella
három gyerek anyukája,
mentálhigiénés segítő szakember
